A járműlámpa története (History of automotive lights)

 Autó, Motorkerékpár, Technika, Történelem   A járműlámpa története (History of automotive lights) bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva
márc 212013
 

Járműlámpa, Honda Civic 88 projector headlights

A járműlámpa története:

Eleinte gyertya, acetilén, olaj.

A karbidlámpáknál a behelyezett kalcium-karbid és a hozzáadott víz elegye acetiléngázt fejleszt, amit egy égőfejen vezetnek ki, s gyújtanak be. Az olaj és karbidlámpák gyártásában a birminghami Lucas King of  The Road cég járt az élen. Ma a céget Lucas Industries -ként ismerjük, és a TRW Automotive tulajdona.

1808 – Humphry Davy feltalálja az ívlámpát. A galvánelem két pólusához egy-egy szánelektródot kötött, ezeket közelített egymáshoz, és az úthúzó ív szolgáltatta a fényt.

1879 – Thomas Alva Edison szabadalmaztatja a szénszálas izzólámpát

1898 – Columbia Electric autó az Electric Vehicle Company-tól. Nem volt túl kiforrott konstrukció, az izzószál hamar elégett vagy elszakadt a rossz utakon.

1908 – A Peerless alapfelszereltségként kínálja az elektromos fényszórókat

1912 – A Cadillac beépíti járműveibe a Delco elektromos gyújtását és a fényszóróját

1915 – Guide Lamp Company bemutatta a tompított fényszórót.

Cord 810 Convertible – A világ első szériagyártású bukólámpás modellje, a lámpákat
kézzel, a műszerfal két oldalán elhelyezett karokkal lehetett lenyitni.

1936 – Színre lép az első rejtettlámpás autó, a Cord 810.

1938 – A Cadillac elsőként vezeti be a ködlámpákat

1942 – Megjelenik az első elektromotorokkal mozgatott bukólámpákkal gyártott modell, az 1942-es (Chrysler DeSoto). A rendszert Airfolnak hívták.

1954 – A Cadillac piacra dobja az Autronic Eye névre keresztelt rendszert, ami automatikusan kapcsol tompított és távolsági között.

1957 – Megjelenik az aszimmetrikus, tompított fénykibocsátású izzó. Az eltérő hosszúságú fénynyalábot a kanalas izzó árnyékolólapjának 15 fokos leélezésével oldották meg.

1962 – Bemutatkozik az első halogénlámpa, ahol a búrát halogéngázzal töltik meg. Ez megakadályozza az izzószál fémgőzeinek lecsapódását, egyúttal az izzó befeketedését.

1971 – Megjelennek a bilux halogén izzók az európai gépkocsikon.

1977 – Városon kívül kötelező lesz a nappali menetfény Svédországban.

1983 – Piacon az elliptikus fényszórók.

1988 – Megjelennek a rendszerbe állított, szabad térgeometriájú izzók.

1991 – A BMW 7-es sorozata az első szériagyártású jármű, melyhez xenon fényszóró rendelhető.

1996 – Bemutatkozik az első egyenáramú xenonlámpával gyártott amerikai autó, a Lincoln Mark VIII.

2004 – A Lotus Esprit és a Corvette C5 kifutásával véget ér a bukólámpás korszak. Elsősorban a gyalogosvédelmi előírások, a komplexitás és a drága előállítás miatt ment ki a divatból.

 

Fényszórók típusai (idézetek a Hellától)

Parabolikus fényszórók:

A parabolikus fényszórók tükröző felülete a hossztengely körüli elforgatással előállított forgásparaboloid. Sajátossága, hogy a tükröző felülete a gyújtópontjában elhelyezett fényforrás fényét, egymással párhuzamos sugarakból álló fénykéveként vetíti a jármű elé, amely távolsági fényként jól hasznosítható. Az izzószál gyújtópont elé helyezésével olyan fénykéve állítható elő, amelynek fényét a reflektor az optikai tengelyen keresztül lefelé, az útfelületre tükrözi, amely tompított fényként hasznosítható. A fényszóróból kilépő fénykévét, a reflektor felső részén, a szóró üveg függőleges bordázatú elemei vízszintes, prizmás elemei pedig (az aszimmetrikus részen) függőleges irányban osztják el olymódon, hogy a fény legnagyobb része, a szembejövők elvakítása nélkül, az útfelület legnagyobb megvilágítást igénylő részeire essen.

A parabolikus fényszórók meghatározó szerepet töltöttek be a gépkocsik útmegvilágító eszközeinek történetében. Nagy átmérőjük miatt azonban a kisebb légellenállású, lapos orrkiképzésű járműformák kialakításának gátjává kezdtek válni. Sőt, mivel a fényszórók által megvilágított útszakasz esetenként rövidebbnek bizonyult a megálláshoz szükségesnél, a csupán 26%-os fényhasznosítású parabolikusnál kisebb átmérőjű, és távolabbra világító tompított fényszórókat kellett kifejleszteni. Annál is inkább, mert a nagyobb átmérőjű, téglalap alakúra csonkolt két, illetőleg négy fényszórójú rendszerek használatával is csupán egy százalékkal, 27%-ra sikerült növelni a parabolikus lámpák fényhasznosítást.

Elliptikus fényszórók:

A 36%-os fényhasznosítású, vetítő rendszerű elliptikus fényszórók a parabolikushoz képest érdemi továbblépést jelentettek. Tükröző felülete: ellipszis hossztengelye körüli elforgatásával előállított forgás-ellipszoid. Világítórendszere a tükröző felület egyik gyújtópontjában elhelyezett fényforrásból, a másik gyújtópont mögé helyezett szórólencséből és a két gyújtópont között, a lencséhez közeli árnyékoló lemezből épül fel. Az európai rendszerű tompított világítás világos-sötét határvonalát, a második gyújtópont előtt, ahhoz közeli árnyékoló lemez hozza létre, amely levágja a tükröző felület alsó részéről, a szórólencsére jutó fény, e nélkül vakító részét. Emiatt főképp ködlámpaként és tompított fényszóróként kerülnek alkalmazásra.

Szabad térformájú fényszórók:

A szabad térformájú fényszórók számítógéppel optimalizált alakú, fénykibocsátású, és törőfelületű útmegvilágító eszközök. Sajátosságuk, hogy a kilépő fénysugarak eltérítését, szórását és elosztását közvetlenül az optimalizált tükröző felület idézi elő. Ez olyan felületelemekből áll, amelyek az úttest eltérő területeit jól elkülönülő tükörelemekről visszavert fénnyel világítják meg. Emiatt törőmintázat nélküli fedőüvegű változatban is készíthetők. A szabad térgeometriájú fényszórók fényhasznosítása eléri a 45%-ot, ami a tapasztalatok szerint vetítő technikával, tovább javítható.

Tükröző-vetítő fényszóró:

A tükröző-vetítő fényszórók elliptikussal kombinált, szabad térformájú útmegvilágító eszközök, amelyek a két rendszer előnyeit egyesítik. Jellegzetes elemeik: a forgás-ellipszoidhoz közelálló, szabad térgeometriájú reflektor, annak első gyújtómezejében elhelyezett fényforrás, amelyet a második gyújtópont körüli gyújtótér mögé helyezett szórólencse, és a lencséhez közeli árnyékoló lemez. A reflektor olyan kialakítású, hogy a lámpa által kisugárzott fény lehető legnagyobb részét visszaverje és juttassa át az árnyékoló lemez fölött, a szórólencsére, hogy az, minél nagyobb szórás-szélességgel terítse azt az út hatékony megvilágítása érdekében. A közvetlenül a világos-sötét határvonalkörnyékén koncentrálódó fénykibocsátás a korábbi rendszerekénél nagyobb látótávolságot, és ellazultabb vezetést tesz lehetővé, ami főképp hosszabb éjszakai vezetés alkalmával kedvező. A tükröző-vetítő fényszórók fényhasznosítása 50-52%-os. Előnyei miatt a mai korszerű fényszórók többsége tükröző-vetítő rendszerű.
Egyetlen hátrányuk, hogy a nagy fényáramú változatok 60-80 mm-es, üvegből készített szórólencséje számottevően megnöveli a fényszóró saját tömegét.

 

Xenonok fajtái

különálló: D2 és D4

izzóba integrált: D1 és D3

HID fényszóróknál kötelező a lámpamosó, mert a búrára rakódott kvarcszemcsék szétszórják a fényt, és így a fényszóró még inkább elvakítja a szembejövőt.

HID: High-intensity Discharge, azaz nagy intenzitású gázkisüléses lámpa

Sealed beam: A búra, a ház és az izzó egy egység

Halogénlámpák élettartama: kb. 450 – 1000 óra

Xenonlámpák élettartama: kb. 2000 óra

 

A xenonnak nagyobb a ragyogása
 
 

Motorkerékpárok:

2005 – Megjelenik a BMW K 1200 LT, a világ első HID fényszórókkal kínált motorkerékpárja.

2006 – A BMW K 1200 GT is rendelhetők a HID izzók.

A BMW K1600GT és GTL modellekhez adaptív fényszóró is rendelhető. Itt egy szervomotorokkal mozgatott tükör mindig annak függvényében irányítja a fényt, hogy a motor mennyire van ledöntve.

Törvényi háttér:

A közúti járművek forgalomba helyezésének és forgalomban tartásának műszaki feltételeiről szóló 6/1990 (IV. 12.) KöHÉM rendelet (MR) előírása tartalmazza:

„37. §
(4) A világító és a fényjelző berendezésekben csak a berendezés típusára előírt műszaki jellemzőkkel rendelkező izzólámpát szabad használni.

Tehát HC, HCR, HR, jelzésű fényszórókban csak halogén izzók (H1, H3, H4, H7, stb.) használhatók, mert ezek a fényszórók csak a típusra előírt izzókkal teljesítik a világításra vonatkozó előírásokat.

„38. §
(3) A járművek jóváhagyásra kötelezett aszimmetrikus tompított fényszóróiban és távolsági fényszóróiban csak jóváhagyási jellel ellátott izzólámpát szabad alkalmazni.”

Összességében elmondható, hogy utólagos átépítésre tulajdonképpen nincs lehetőség, csak akkor ha az adott típusnak volt HID fényszórókkal gyártott változata is, s ennek alkatrészeit építtetjük át szakszervizben. A HID fényszórókhoz előírás az automatikus fényszóróállítás és a fényszórómosó.

Források:

Hella

www.autoevolution.com

http://users.atw.hu/mb-w108/

A japán járműipar története (History of japanese automobile industry)

 Autó, Történelem   A japán járműipar története (History of japanese automobile industry) bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva
okt 272012
 

A japán járműipar története:

A jegyzetek Koichi Shimokawa „The Japanese Automobile Industry – A business history” című könyvén alapulnak.

Notes based on the book „The Japanese Automobile Indutstry – A business history” written by Koichi Shimokawa.

Shintaro Yoshida autómobilja, a Takuri (Yoshida-shiki) 1907-ből

1902 – Shintaro Yoshida és Komanosuke Uchiyama megalapítják az Automobile Company-t (Otomobiru Shokai) és építenek egy kéthengeres, 12 lóerős amerikai motor hajtotta próbajárművet. Ezzel leteszik a japán járműipar alapjait.

Torao Yamaba és családja pózol a kéthengeres, 25 lóerős, tíz fő szállítására alkalmas gőzkocsin. A jármű 4572 mm hosszú és 1371 mm széles volt, spirálrugókkal kiegészített laprugós felfüggesztésre épült, és gumikon gördült. Sajnos a korai japán autókról szinte semmilyen információ nem maradt fent, ezt az infót a www.prewarcar.com weboldalon találtam, a kép J.H. Wherry ” Automobiles of the World” című könyvében jelent meg.

1904 – Torao Yamaba kéthengeres gőzhajtású járművet készít Okoyamában.

1912 – A Masujiro Hashimoto által alapított Kaishinsha vállalat készít egy Dattogo névre keresztelt tanulmánymodellt.

1920 – A Hakuyosha előáll az Otomogo terveivel.

1923 – 250 darab Otomogo készül, ez a legnagyobb példányszámban gyártott modell a japán járműipar kezdeti éveiből. Tokiót komoly földrengés rázza meg, a helyreállítások során a kormány Ford T-Modelleket vásárol, amiket busszá építenek át.

1925-1926 – A Ford és a General Motors összeszerelő üzemeket hoz létre a szigetországban, s autók, illetve szállítójárművek gyártásába kezd.

1929 – Az importált járművek száma 15-16 000 ezer darab.

1933 – Létrejön a  Tobata Foundry Company járműipari részlege, a Nissan, ami a Datto névre keresztelt járművet szabadalmaztatja. Ezzel párhuzamosan a Toyoda Automatic Loom Works is létrehozza járműipari részlegét Toyota néven.

1935 – Beiktatják a Járműipari Törvényt (Automotive Manufacturing Industries Law – Jidosha Seizo Jigyo Ho), ami a Nissant és a Toyotát nevezi meg hivatalos járműgyártóként. A rendelkezés célja, hogy előnyt biztosítson a hazai gyártóknak, egyszersmind szabályozza a gépjárműimportot.

1936 – Független céggé válik a Toyota.

1940 – A háborús időszakban súlyos korlátozások lépnek érvénybe a a külföldi gyártókra vonatkozólag, így 1940-ben felfüggesztik tevékenységüket Japánban. A hazai gyártók javarészt középméretű szállítójárműveket készítenek, komoly problémát okozott azonban a (fejlett) beszállítók hiánya. Ekkor jön létre a Diesel Jidosha Kogyo, a Tokyo Jidosha Kogyo utódja, ami szintén hivatalos gyártóvá lép elő, és dízel teherautók, illetve buszok gyártásába kezd. A céget ma Isuzu Motors-ként ismerhetjük.

1940-1945 – A második világháború során a japán járműipar elsősorban hadászati célokra fejlesztett teherautókat készített, élen a Mitsubishi Heavy Industries-zel és a Hino Motors-szal. A gyenge beszállítói hálózat miatt az első évben csak 20 000 példányt tudtak gyártani.

1949. december 16. – Létrejön a Nippondenso Co. Ltd.

1950 – Nagy sztrájk a Toyotánál.

1952 – Elindul a személyautó-gyártás, a márkák európai vállalatokkal kötnek szövetséget a technika és technológia fejlesztése végett. Így jön létre a Nissan-Austin, a Hino-Renault és Isuzu-Hillman is. A Toyota és a Prince Motors japán gyártók saját útjukat járják.

1953 – Nagy sztrájk a Nissannál.

1956 – A japán járműipar éves termelése 111 000 jármű (teherautók és buszok is).

1966 – A Nissan felvásárolja a Prince Motors-t, és a Fuji Heavy Industries-zel megalapítja a Nissan Groupot. (Ez az egyetlen egyesülés a japán járműipar történetében 1991-ig)

1969 – Pénzügyi szövetségre lép a Mitsubishi és a Chrysler.

1971 – Szintén pénzügyi szövetségre lép az Isuzu és a General Motors, valamint a Toyo Kogyo (később Mazda) és a Ford.

1973-1974 – Olajválság. Az eladások némiképp visszaesnek.

1975 – Exportba kezd a Honda. Az összesített adatok szerint 6 941 000 jármű készül Japánban.

1977 – A Japánban gyártott járművek 51 százaléka exportra készül. A járműipari alkalmazottak száma 653 000 fő.

1980 – A Toyota éves termelése átlépi a hárommillió járművet. A Japánban gyártott járművek 54 százaléka exportra készül. Az összesített adatok szerint 11 043 000 jármű készül Japánban, ami az előző évhez viszonyítva 14,6 százalékos növekedést jelent.

1981 – A Honda gyárat épít Ohióban.

1982 – A Nissan gyárat épít Tennessee-ben. Az amerikai exportot „önkorlátozzák”, így valamelyest csökkennek az eladások.

1987 – A Toyota és a GM együttműködésbe kezd és közös gyárat építenek Kentucky-ban. Ugyanebben az évben a Mazda Michiganben, a Mitsubishi – a Chryslerrel közösen – Illinois-ban hozza létre saját üzemegységeit. A yen árfolyama csökken, ami az exportbevételek csökkenésével jár.

1990 – A Japán Kereskedelmi és Ipari Minisztérium adatai szerint az japán járműipar 42 400 milliárd yen bevételre tett szert az év során, ami a teljes japán ipar bevételeinek 13 százaléka.

1991 – Az összesített adatok szerint 13 245 000 jármű készül Japánban. (Németországban 5 150 000 db, Franciaországban 3 610 000 db). A Toyota (4,05 millió jármű) és a Nissan (2,32 millió jármű) együttvéve a termelés 48 százalékát tudhatja magáénak.

 

 

Kapcsolat az alkalmazottakkal:

Bevett szokás, hogy országos vagy iparági szakszervezetek helyett vállalatonként különálló munkástömörüléseket hoznak létre. Ezek vezetői ún. előkonzultációk során egyeztetnek a cég irányítóival,  ahol az üzleti és technikai tervekre is érdemi befolyással lehetnek.

 

Minőség:

A japán QC, azaz Quality Circle alapja a munkavállaló és a cég közötti kölcsönös bizalom, illetve a szoros együttműködés. A japán járműipar alkalmazottjai tisztában vannak vele, hogy minél jövedelmezőbb a vállalkozás, annál nagyobb fizetésre tehetnek szert, így lelkiismeretesen végzik munkájukat, s különösen nagy figyelmet fordítanak a minőségre.  Még a legkisebb felmerülő hibákat is azonna jelentik a vezetőségnek, egyszersmind megoldásukban is aktív szerepet vállalnak. Ez nem csak a minőségre, hanem a munkakörnyezetre, a kiadásokra és a termelékenységre is jó hatással van. Ezzel szemben Európában és Amerikában a munkások „csak gyártanak”, munkájukat pedig utólag ellenőrzik, ami folyamatos súrlódással jár, és lassítja a fejlesztési folyamatokat. A kilencvenes évek elején végzett felmérések szerint a japán gyárak méretükhöz mérten kétszer akkora kapacitásra képesek, mint az amerikai és európai riválisok, igaz, a munkaórák száma magasabb.

A magas minőséghez nagyban hozzájárul, hogy a japán ipar az egyéb területeken (pl. kohászat, gumi-, üveg- és műanyaggyártás) is komoly tradíciókkal rendelkezik.

 

Főbb beszállítók:

Nippon Hatsujo (lengéscsillapító, tekercsrugó)

Akebono Brake (fékrendszerek)

NOK (tömítések)

Nippontokushotugyou (gyújtógyertyák)

 

Ajánlott irodalom:

Honda történelem

Toyota történelem

Nissan történelem

Mitsubishi történelem

Mazda történelem

 

A fék története (The brief history of braking systems)

 Technika, Történelem   A fék története (The brief history of braking systems) bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva
okt 012012
 

A fék története

Az első fékeket a rómaiak készítették szekereikre. Ezek szimpla dörzsfékek voltak, a barázdált felületű fabetétet egy karral feszítették a kerék futófelületéhez.

1902-ben Ransom E. Olds kísérletezett. A gumihoz dörzsölődő fék helyett és a Victoria lovaskocsiknál használt belső dobfék helyett egy dobot szerelt Oldsmobiljának hátsó tengelyére, amin egy rozsdamentes acélövet ölelt körbe. A fékpedál lenyomásakor az öv megfeszült és megfogta a dobot. A szerkezet a Blue Ribbon Contest nevű 100 mérföldes összecsapáson debütált, ahol össze lehetett mérni a vetélytársakkal. Nos, a dörzsfékes lovaskocsinak nagyjából 24 méter kellett, hogy teljes sebességről megálljanak, míg a Victoria 11, az Oldsmobil pedig 6,5 méter alatt állt meg 22,5 km/óráról.

Az Olds kilencből két díjat nyert meg, a fékrendszer pedig úgy megtetszett a többi gyártónak, hogy 1903-ra a nagy részük átvette a megoldást. 1904-ben már szinte minden modell hátsó tengelyén két külső dobfék volt, annak ellenére, hogy voltak hibái. Nagy terhelésnél például kitágult a szíj, ezért hegyvidéken rizikós volt a közlekedés, az ékek alapvető tartozékok voltak minden autóban, és gyakran lehetett olyat látni, hogy valaki a pálcáját dugta a küllők közé az utastérből, hogy meg tudjon állni. Szintén gondot okozott, hogy nem védte semmi az időjárástól, hamar elkoszolódott, majd kopott, 4-500 kilométerenként fel kellett újítani a rendszert.

Ezért aztán ismét a belső dobfék felé fordultak, ez akár 1600 kilométert is kibírt.

fék

A tárcsafékek már az 50-es években elterjedtek Európában, az Egyesült Államokban csak 1973-ban jelent meg szériában ez a megoldás. A dolog azért is furcsa, mert a tárcsaféket 1898-ban Elmer Ambrose Sperry clevelandi mérnök találta fel, aki elektromos autóját négy diszkkel szerelte fel. Érdekesség, hogy ez elektromos működtetésű (!) volt , a kerékagyakhoz rögzített tárcsáknak eletromágnesek tolták neki a nagy súrlódású anyaggal bevont, rugóval alaphelyzetben tartott betéteket.

Nem sokkal később, 1902-ben Frederick William Lanchester fejlesztette ki a Lanchester kocsikba nem elektromos változatot, de nagy gondot okozott, hogy a fékezés fülsüketítő csikorgással járt. Ezt a problémát 1907-ben a szintén angol Herbert Frood küszöbölte ki, ő ugyanis azbeszttel vonta be a betéteket. Ezzel a karbantartási periódus 16 ezer kilométerre tolódott ki.

Az első sorozatgyártású tárcsafékkel felszerelt Amerikai autóként az 1950-es Crosley Hot Hot Shotot szokták emlegetni, de alapfelszereltségként valójában a Chrysler Crown Imperial 1949-es modellévű változatában juthattak először hozzá a vásárlók. A Crosley – alapvetően repülőgépekhez fejlesztett – rendszerét a Goodyear tervezte, a hűtött tárcsákhoz hidraulikus dugattyúk szorították hozzá a betéteket. A rendszernek számos betegsége volt, erősen rozsdásodott és gyakran beragadt, ezért a vevők többsége a dobfékes változat mellett döntött. A Chrysler rendszere sokkal hatékonyabbnak bizonyult, igaz bonyolultabb és drágább volt. Fejlesztését az Auto Specialties Manufacturing Company (Ausco) végezte, a fejlesztőcsapat élén H.L. Lamberttel. Elsőként egy 1939-es Plymouth-on tesztelték. Érdekes módon ez a rendszer valójában dobos volt, pontosabban a két tárcsa burkot alkotva ölelte körbe a középen elhelyezett, egymásnak háttal álló tárcsaalakú betéteket, melyek a dobok belső, függőleges felületéhez nyomódtak. A fékerő fokozása érdekében a tárcsákon ovális furatokat alakítottak ki, bennük golyókkal, melyek fékezéskor elmozdultak, és szétfeszítették, illetve a dobhoz nyomták a tárcsákat. Ezzel sikerült az autó mozgási energiájának egy részét magára a fékezésre fordítani.

Az első megbízható „hagyományos” tárcsaféket a Dunlop gyártotta, elsőként 1953-ban a Jaguar C-Type-on jelent meg. 1955-ben a Citroen piacra dobta a váltón belül elhelyezett, fékerő-rásegítős változatot, 1954-ben az Austin-Haley pedig a négy tárcsafékkel szerelt 100S-t. A németek először a Mercedes 220SE-n alkalmazták 1961-ben, az első tárcsafékeket a Girling szállította.

A hidraulikus rendszert 1918-ban Malcolm Lougheed (később nevet váltott Lockheedre) dolgozta ki, az első négydobos hidraulikus sorozatgyártású autó pedig az 1921-es Dusenberg A-modell lett.

Az első önbeálló fék az 1925-ös Cole-on mutatkozott be.

A fékrásegítő elsőként 1903-ban, a légfékes Tinchernél lépett színre, de a ma használt vákuumos rendszer csak 1928-ban, a Pierce-Arrow-nál jelent meg.

A hidraulika nem igazán terjedt gyorsan, 1931-ben csak a Chrysler, a Dodge, a Desoto, a Plymouth, a Auburn, a Franklin, a Reo és Graham használta, Ford csak 1939-ben tért át rá. Addig a bowdenes megoldás volt használatban.

A vákuumus rendszer egyeduralmát az 1985-as GM paletta törte meg, a kínált autókon elektromos rásegítő könnyítette a vezető dolgát.

A fékbetétek kopáshoz igazodó helyzetét az 1946-os Studebakeren oldották meg elsőként optimálisan, a Wagner Electric Company által kifejlesztett konstrukció a mai féknyergek őse.

Az ABS-t repülőgépekhez fejlesztették ki, az első változatot Gabriel Voisin készítette 1929-ben.

Az autókba szánt blokkolásgátlót az angol Road Researches Laboratories dolgozta ki, a rendszert Maxaret néven az 1966-os Jensen FF-ben ismerhette meg a közönség.

 

ABS

1958 A Road Research Laboratories Maxaret ABS-t szerel egy Royal Enfield Super Meteorra, ami működik is, de Tony Wilson-Jones, a motorgyár technikai igazgatója nem látott fantáziát a kiegészítőben, ezért nem dobták piacra.

1969 Bemutatkozik az első tárcsafékes motorkerékpár, a Honda CB750 .

1970 – Ford – Sure-track – csak a hátsó keréken a Lincoln Continentalhoz extraként, 1971-től széria.

1971 – Chrysler és a Bendix Corporation – Sure Brake – Háromcsatornás, négyszenzoros az Imperialban.

1971 – General Motors – Trackmaster – Extraként a hátsó-kerékhajtású Cadillac-ekhez és az Oldsmobil Tornadóhoz.

1971 – Nissan – EAL (Electro Anti-Lock System) – Opcióként a Presidenthez, ez volt az első japán ABS.

1985 – Ford Scorpio – Első európaiként ABS, az Év autójának választották.

1988 – BMW – Első motorkerékpár ABS-szel – K100

1992 – Honda Pan European – Első jól működő motoros ABS.

2007 – Suzuki GSF1200SA (Bandit) – Első Suzuki motor ABS-szel.

 

Három évvel később, a Lincoln Continental Mark III. is ABS-t kapott. A Kelsey-Hayes által megalkotott rendszert egy tranzisztoros vezérlőegység működtette a hátsó keréknél elhelyezett szenzor adatai alapján. Ha blokkolást jelzett, a hátsó fékkörbe épített vákuummal mozgatott szelep csökkentette a fékerőt. Sajnos a használat során több hiba is felmerült, és a javítás is igen nehézkesnek bizonyult, ezért nem gyártották tovább, napjaink megbízható, kompakt egységei csak később terjedtek el.

Ezek mellett létezik még többek között légfék, elektromágneses és hidrodinamikus retarder, valamint kipufogófék.

 

Motorkerékpárok

A motorkerékpárok fékjei általában úszóágyazásúak, így a tárcsa valamelyest elmozdulhat, ugyanakkor szabadon tágulhat, és nem adja át a hőt a kerékagynak.

 

 

 http://en.wikipedia.org/wiki/Disc_brake

http://en.wikipedia.org/wiki/Maxaret

http://www.motorera.com/history/hist07.htm

Copy Protected by Chetans WP-Copyprotect.